Ma munkából indulva a bevásárlóközpont előtt, ahol a munkahelyem is van, megláttam egy férfit, aki tolókocsiban ült és koldult. Szegény tényleg nagyon szerencsétlenül nézett ki, látszott rajta, hogy valóban szüksége van pénzre. Eszembe jutott, hogy milyen régen segítettem már rászoruló emberen. Mert szoktam pénzt adni, vagy ételt venni, de sajnos sokkal ritkábban, mint kellene, vagy azt megtehetném. Aztán az is eszembe jutott, hogy annak idején - babonából, vagy nem is tudom, hogy miért - amikor Bence megszületett, megfogadtam, hogy ha egészséges lesz, és semmi szövődmény nem marad a nehéz szülés után, amilyen gyakran tehetem, segítek a rászorulóknak a magam módján. Ennek már épp itt volt az ideje, ezért odamentem a férfihoz, és a kezébe nyomtam egy ezrest, szegénynek a kalapjában alig volt pár forint. Az életben nem fogom elfelejteni azt a hálás, könnyes tekintetet, ahogyan rám nézett utána. Ilyenkor - és kár, hogy csak ilyenkor - jut az ember eszébe, hogy milyen szerencsés, hogy egészséges, van családja, munkája, és ha nem is él luxuskörülmények között, de amire szüksége van, meg tudja venni. Erre akkor is gondolni kellene, amikor épp azon dühöngünk, hogy sok a munka, sok a befizetni való, a gyerek folyton beteg, vagy engedetlen, keveset keresünk, bunkó a főnökünk, folyton veszekszünk a párunkkal és egyáltalán úgy rossz az egész életünk, ahogy van.
Sajnos ezekben a helyzetekben nekem sem jut eszembe, hogy vannak, akik sokkal rosszabb körülmények között élnek, mint én. De néha, a nagy rohanás közepette jól esik, ha segíthet az ember. Közhely, de tényleg igaz: adni jó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése